Gondosan elhatárolt és védett természetvédelmi parkok létrehozása az egyik leggyakoribb megőrzési stratégia a környezetvédelem területén, arról azonban vajmi keveset tudunk, hogy ezek az intézkedések milyen módon befolyásolják az érintett területek közvetlen környezetében élő közösségek életét.

Ez a téma nem csupán szociális szempontból lehet érdekes, hiszen ha összességében negatívan hatnak a szabályozások a lakosokra, a létesítmények hosszú távú fennmaradása erősen kétségessé válik.

A cikk alapjául szolgáló 2016-os tanulmány a természetvédelmi korlátozások eddig ismeretlen hatásaira koncentrál.

Az eredmények arra engednek következtetni, a rezervátumok közvetlen környezetében élő közösségek együttműködési hajlandósága, egymás közti rivalizálása és alapvető társadalmi struktúrája is meglepő módon változik.

„Ez a rendkívül érdekes tanulmány elsőként szolgál kísérlet által alátámasztott bizonyítékokkal arra, hogy a negatív és pozitív viselkedésformák egyaránt felerősödhetnek egy ilyen közösségben.” nyilatkozta a Duke egyetemen tanító Brian Siliman, tengerkutató biológus professzor.

A mexikói Baja partjainál végzett, Xavier Basurto által vezetett tanulmány a természetvédelmi intézkedések szociológiai hatásaira koncentrált.

„A természetvédelem biológiai hatásáról temérdek információnk van, arról azonban gyakorlatilag semmi, hogy ezek konkrétan milyen módon befolyásolják a környéken élők életét.” – nyilatkozta Basurto, akit mindig is érdekelt a jelenség szociális vetülete.

„Ha ezek a védett övezetek mérhetően negatív hatást gyakorolnak az ott élőkre, felforgatják a helyi társadalmakat, az már csak azért is problémás, mivel pontosan rájuk van a legnagyobb szükség, hogy hosszútávon működjön a dolog” mondta. „Ha a feltételezések igazak, és ez tényleg így van, a valószínűsége, hogy ezek a területek 100 – 1000 év múlva is ott lesznek, meglehetősen siralmas… Ezért is kell nagyon alaposan megvizsgálnunk a konkrét hatásokat, hiszen ezek az kulcsszerepet játszanak.

Basurto és kollégái Baja két neves tengeri rezervátumát vették célba a kutatáshoz: az 1996-ban alapított Loreto-t, illetve az 1995-ben létrehozott Cabo Pulmo-t. Mindkét park területén tilos a halászat, és a környező településeken is meglehetősen szigorúak az erre vonatkozó korlátozások.

Hogy jobban megértsék a rezervátumok szociális verületét, a kutatók számos tesztet végeztek mind a parkok területén (szigorú szabályozások alatti alanyok), mind pedig a parkok területén kívül (kevésbé szigorú szabályozások alatti alanyok). A viselkedési közgazdaságtan és szociálpszichológia területén is gyakorta alkalmazott, emberi interakciókra fókuszáló teszteket játékos formában végezték.

Az első játék az úgynevezett proszociális viselkedésre koncentrált, ahol a játékosoknál azt vizsgálták, mennyire hajlandóak pillanatnyi érdekeik feladására a közös jó érdekében. Minden résztvevőnek meghatároztak egy anyagi keretet, és felajánlottak két lehetőséget:

1. megtarthatják a pénzt
2. névtelenül felajánlhatnak belőle bármekkora összeget egy közösségi projekt megvalósításához

A moderátorok minden közös projekthez felajánlott hozzájárulást kiegészítettek egy kisebb összeggel. A játék végén az összegyűlt pénzt egyenlő arányban elosztották a résztvevők között. Ebben az esetben a proszociális viselkedés indikátora az volt, ha valaki saját kerete jelentős részét felajánlja a közösségnek.

A második játék az antiszociális viselkedést célozta, ahol is arra voltak kíváncsiak, mennyire jellemző a résztvevőkre, hogy akár saját káruk árán is csökkenteni akarják a társaik jólétét. Akárcsak az előző szituációs gyakorlat során, a résztvevők itt is egy meghatározott összeggel indultak.

Ezután felajánlották nekik, hogy saját pénzük felhasználásával fokozott mértékben csökkenthetik a többi résztvevő keretét. Értelemszerűen az antiszociális viselkedést azoknál figyelhették meg, akik hajlandóak voltak pénzt áldozni a másik helyzetének rontása érdekében.

A proszociális és antiszociális viselkedésre vonatkozó eddigi kutatások feltételezése szerint az emberek vagy az egyik, vagy pedig a másik kategóriába tartoznak. Ellentétben tehát az eddigiekkel, a jelenlegi kutatás arra a hipotézisre épült, hogy – a körülmények változásának függvényében -, a résztvevők vándorolhatnak e két csoport között.

Az eredményekből nem csupán az derült ki, hogy a rezervátumokban közvetlen környezetükben élők között a pro- és antiszociális viselkedési forma is sokkal gyakrabban mutatkozik, hanem az is nyilvánvalóvá vált, a két forma nem feltétlenül befolyásolja negatívan egymást. Máshogy fogalmazva a tény, hogy egy közösségben rendkívül magas a versenyszellem és rivalizálás, ugyanúgy lehet kimagasló az összetartás és együttműködésre való törekvés.

Habár a játék a viselkedési formák megnyilvánulásának miértjére konkrétan nem keresi a választ, Basurto szerint a helyi lakosokkal végzett közel 15 évnyi munka számos további érdekességre fényt derített.

„Ez a folyamatos versengéssel vegyített összetartás szerves része a halászok életének és mindennapjainak.”- mondta.

A kutatás során Fabian Gonzalez halászt kérdezték a közösség tagjai közti barátságos rivalizálásról: „Kapitányként persze a legnagyobb kihívást és izgalmakat a halászatban az jelenti, hogy mindenkit lepipáljak. De emellett rendkívül fontos az is számomra, hogy továbbra is barátjukként tekintsenek rám a társaim”. – nyilatkozta.

A kutatók úgy vélik, ez a megfigyelt viselkedés nem csupán a védett területek lakosaira jellemző, viszont náluk mindkettő érezhető mértékben felfokozódik. A legvalószínűbb oka ennek a társadalmi rétegződésben keresendő.

Egy parton élő közösségben, ahol nem vonatkoznak szigorú szabályozások a halkitermelésre, a többség halászként éli le életét, azaz többé-kevésbé megvalósul az úgynevezett szociális egyenlőség. Egy olyan területen viszont, ahol erősen restriktált a halászat, az egyes tagok előbb vagy utóbb valószínűleg más megélhetés után fognak nézni (pl.: turizmus, stb.) ahol gyakorta lényeges anyagi előnyre tesznek szert a halászokkal szemben.

Basurto szerint amint ez bekövetkezik, érzékelhető jövedelembeli különbségek alakulnak ki, amely egyének közti rivalizáláshoz vezet. De kizárja-e ez a szoros összetartást?

A kutatás során elvégzett tesztekben halászok és egyéb mesterséget űzők egyaránt részt vettek, és foglalkozástól teljesen függetlenül a rezervátumokban élők minden tagjánál megfigyelték az eddig taglalt viselkedési formák felerősödését. Ebből arra következtethetünk, habár a versengés nagyon fontos a közösségek életében, ez nem befolyásolja a közös jó érdekében mutatott összetartásukat.

Összességében tehát egy egészséges versengés egyáltalán nem rossz dolog, sőt, ahogy Silman fogalmazott – természetben is gyakorta megfigyelhető ennek megléte.

„Basurto tanulmánya azt indikálja, hogy a stabilitás egyenrangú kulcsai egy társadalomban a versengés és együttműködés”.
Azonban az is egyértelművé vált, hogy az ilyen védett területek létrehozásakor fokozottan oda kell figyelni az esetlegesen generált szociális különbségekre, mert a legnagyobb negatív hatást ez válthatja ki.

„Gyakran csak úgy tekintenek a rezervátumokra, mint valami, amit pusztán ökológiai szempontból hozunk létre, és a szociális jólét kérdése teljes mértékben a háttérbe szorul.” nyilatkozta Örjan Bodin, a társadalmi-ökológiai rendszerek stockholmi központjában dolgozó kutató. „Ez a tanulmány tökéletesen demonstrálja, hogyan változik meg egy közösség alapjaiban a rezervátumok létrehozásakor.

„Ha ezek a közösségek jelentős mértékben és minőségben degradálódnak, az komoly veszélybe sodorja a létesítményeket.”

„Láthatjuk, hogy a szakadékszerű társadalmi szintkülönbségekkel rendelkező csoportokban erősen sérül a társadalmi kohézió, és az antiszociális viselkedés megtöri az egyensúlyt a proszociális forma feletti dominanciájával” mondta Basurto. A kutatások eredményei tökéletesen rávilágítanak a tényre, hogy a rezervátumok létrehozásakor fokozottan oda kell figyelni erre az egyensúlyára, melyet a társadalmi szakadékok könnyedén megborítanak.

Hogy mi lehet a megoldás? A kutatók szerint lényegesen nagyobb szerepvállalást kell biztosítani a helyi közösségek számára a döntéshozatalban, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű, hátrányos helyzetűeket támogató szociális programok megléte is kulcsfontosságú.

Hogy ezek az eredmények még nagyobb létjogosultságot nyerjenek, természetesen további kutatásokra lesz szükség. Bartuso professzor egyértelműen hasonló eredményekre számít, kontextustól függetlenül.

„Teljesen új perspektívát nyit a versengés és együttműködés elméletének területén” mondta.